Magyar Keresztény Közösség, Helsinki

Megismertük az igazságot, és hittünk Őbenne!

Kovács József református lelkész  elmélkedései, igehirdetései

 2013. március 15.

Március 15.  (igehirdetés)

 

Textus: „Ha valóban megnyertem jóindulatodat, ismertesd meg velem a te utadat, hadd tudjam meg tőled, hogy megnyertem jóindulatodat. Nézd, ez a nép mégiscsak a te néped! Az Úr így felelt: Megnyugtat téged, ha az orcám megy veletek? Mózes azt mondta: Ha nem jön velünk a te orcád, akkor ne is vigyél tovább bennünket! Mi másból tudjuk meg, hogy én és a te néped megnyertük jóindulatodat, ha nem abból, hogy velünk jössz? Ez különböztet meg engem és a te népedet minden más néptől a föld színén.” 
2. Mózes 33,12-16

Mózes az Úrhoz könyörög. Az a nép, amelyet neki kellett kiköltöztetni a szolgaság házából, Egyiptomból és a pusztaságon keresztül vándoroltatni, egy adott pillanatban elköveti a legnagyobb hibát: a hűtlenséget: másba veti bizalmát, ezért Isten is kész elfordulni e néptől. Mózes miután megsemmisíti az aranyborjút és azokat, akik annak hódoltak, Istenhez könyörög a maradék népért és közbenjár Istennél, hogy a hűségeseket el ne hagyja. Csak akkor indulnak tovább, Isten csak akkor marad velük, ha engedelmesek lesznek, ha egyként, egy szívvel és lélekkel megújítják a szövetséget, és megesküsznek, hogy Istenhez hűségesek maradnak. Nem csupán egyesek ebből a többszázezres táborból, hanem mindenki: kicsi, nagy, férfi, nő, egyszóval nem képviseleti alapon, hanem mindenki. Nemcsak Mózes könyörög a népéért Isten színe előtt, hanem a nép is bűnbánattal önmagáért imádkozik. Mindenki tudja már és megérti, hogy csak az Úristen tarthatja meg őket, csak Ő ad nemes célt, hazát, jövőt, hitet és értelmet életüknek, s az ő áldott jelenléte nélkül, az Ő arca nélkül csak elvesznének a pusztában.

Évszázadok, sőt évezredek múltával is a választott nép, a zsidóság ma is felemlegeti ezt a hűtlenséget és az ebből fakadó tanulságot: jobb Istennel szövetségben élni mint tőle távol, másban reménykedve az örökkévalóságig kínlódni.  A Szentírás későbbi irataiban sok helyen található a lehetőségre való felhívás: fordulj vissza Istenhez, fogadd el szövetségét, engedd, hogy az Ő orcája menjen veled.

A felhívás nem csak az egyéneknek szól, hanem családoknak, közösségeknek, gyülekezeteknek, népeknek, országoknak: legyen Isten az oltalmazó és védő.

A magyar nép mindig is rokon történelműnek látta saját múltját, hibáit és nagyszerű tetteit a választott nép történelmével. Ebből táplálkozik Kölcsey Ferenc a nemzeti újjászületés hajnalán írt Himnusza: az áldás csak addig látszott meg, amíg Isten jelen volt a magyar nép történelmében is, amíg ezt a jelenlétet áldásként, és szabadságként, nem pedig szorításként vagy nyűgként vették. A Szentírás mondása, ha Isten velünk, kicsoda ellenünk, rávetítődött a nemzet életére: Árpád utódainak megszaporodása, honfoglalás, győztes csaták, bőséges aratás és szüret, Európa sikeres védelme.

A hűtlenség bűne azonban megtörte a magyarságban is az Istennel való szoros kapcsolatot, ahogy a mózesi történetben. Mózes nyugtalankodott, hogy mi lesz, ha az Úr orcája nem lesz népe között. Itt, a mi nemzetünk életében is, ha nem jár velünk Isten arca, mert mi a hűtlenség bűnével járunk kéz a kézben, félő, hogy megtörténik újból és újból az, ami a Himnusz többi versszakában bár múltbéli eseménysorozatként van lejegyezve de prófétai lelkülettel előre vetíthet egy áldatlan jövőkép alternatívát. Ahol nincs Isten, mert nem kellett az Ő jelenléte: a kifosztottság érzése, a más népek vagy hatalmak rabigája, az üldöztetés és kirekesztettség, a pesszimizmus és sikertelenség, nemzetpusztulás, külső és belső rombolás és pusztítás, egyszóval a balsors, ami ezután fog széttépni.

Nincs más megoldás, Istenhez vissza kell fordulni, kérni az Ő jóindulatát. Mózes így érvel, és azt kéri, az Úr ismertesse meg vele és a vezetettekkel az Úrnak útját. S a legmeghatóbb érv így hangzik: Nézd, ez a nép mégiscsak a te néped! Gyenge, esendő, a hibáknak kiszolgáltatottja, vétkezésre még haljamos, de mégiscsak a Tied! Add neki az orcád biztonságát, az utadat, igazságodat, add neki az életet. A magyar nép törvényadó Mózese Kölcsey így fogalmaz először: Isten, áldd meg a magyart, majd pedig imádságát így rekeszti be: Szánd meg Isten, a magyart!

Hogy 1848-ra emlékezve ünnepi igehirdetésemben nem a forradalmi időszak költőit, íróit idézem, ez azért van, mert szeretnék ennek az eseménynek az előkészítőire emlékezni, akik, bár lehet, hogy nem élték meg a későbbi márciusi napokat, a negyvennyolcas többtízezres és százezres és milliós  összefogását és ünneplését, de a magokat igenis az elődök ültették el. Zrínyi Miklósok, Berzsenyi Dánielek, Kazinczy Ferenc, Kölcsey Ferencek, Széchenyi Istvánok vagy éppen az egyszerű munkások és iparosok és földművesek  kis és nagy hősi tettei, és mind e felsoroltak utódai vagy kortársai hintették a magot, mint például a szabadság iránti vágy, a hazafiasság, nemzetszeretet, őszinte istenhit, nemzeti öntudat, önrendelkezés, függetlenség, fejlődés és gyökerekhez való ragaszkodás, áldozathozatal és közadakozás. Mert egy-egy nemes cél kitűzése sokakat fel tudott ébreszteni a passzivitásból s összefogásra bátorítani. Mindez emanálódik, csúcsosodik ki 1848. március 15-én és az ezt követő eseményekben.

Hiszen mindegyik korszakban a tett nélküli magyarkodás, bátortalanság, időhúzás, haszonlesés mindig terméketlen volt, mint ahogy erkölcsi és hitbeli alapok nélküli szószátyárkodás és passzivitás csak méltatlan utódokká, epigonokká, megrekedtekké degradálnak. Így lehet az ember méltatlan az elődökhöz és visszatartója, botlasztója vagy példát nem mutatója saját gyermekeinek, kortársainak és a jövő generációinak. Így lehet a lendületes, tettekkel bizonyító, negyvennyolcasokra csak emlékezni és bánkódni helyzetünkön.

Az emlékezés nem más, mint a tudatalatti figyelmeztetése és nyílt felhívása: te is tegyél valamit! Valami szépben és jóban legyél példamutató, legyél irányító! Ki ebben, ki abban, a saját tálentumainak megfelelően, és ahogy akkor, most is fiatalok és idősek egyaránt.

Sokszor szégyellem magam, hogy csak emlékezni tudunk, néhány koszorúval.

A magyar pedagógusoknak, lelkészeknek és más értelmiségi előljáróknak óriási felelőségük van a hazafias nevelésben felnőttek és gyermekek nevelésében ezért is kellenek ezek az ünnepek. Illesse hála őket. Ha a szülő nem teszi ezt meg, legalább az előljáró nevelésének legyen köszönhető, hogy nyitogatja a fiatalság értelmét, hogy új petőfik, kossuthok, vörösmartyk, wesselényik vagy éppen Jókai Mór névtelen önkéntesei vagy nagy hősei legyünk, de semmiképp mindezek ellentétei. Nevelődjön mindenki Mózessé, aki az Úrhoz könyörög: a nemzetért történő cselekvés első pillanatától kérje az Úr jelenlétét, orcáját.

Kedves gyülekezet! Elmondott-e már mindent az utókor? Mi újdonságot tudunk még hozni? Ne legyen kényszerű ez az ünneplés, amikor már nincs miről beszélni, már minden énekszám és vers ezzel kapcsolatban elhangzott. Nem, még van mondanivaló, még van tennivaló, még kell áldozatot hozni, mindaddig, amíg 1848 szellemisége erkölcse erre felszólít. Ámen.

Kovács József református lelkész
Kisbábony
 
+++  
 

 2012. április 8-9. (Húsvét)

Húsvéti üzenet

TEXTUS: 1. Korinthus 15,17-19 „Ha pedig Krisztus fel nem támadott, hiábavaló a ti hitetek, még bűneitekben vagytok. Akik a Krisztusban meghaltak, azok is elvesztek tehát. ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk.”

Földi életünk során leginkább azzal vagyunk elfoglalva, amit látunk, hallunk, amiből hasznunk van, amiért meg kell dolgoznunk. Sokat foglalkozunk a betegséggel, sokat foglalkozunk a gyógyulással, sokat foglalkozunk a boldogság keresésével, a saját életünk megszépítésével.

Kevesebbet foglalkozunk mások életének megszépítésével, a közösségért való áldozat-hozatallal. Húsvét ünnepe ráébreszt arra, hogy a legkevesebbet a láthatatlannal törődünk, a valós hitbeli dolgokkal, üdvösségünkkel vagy az örökélettel. Más elvont, de nem olyan távoli dologgal mint a halál, még törődünk, mert muszáj, nem kerülhetjük el, közvetve vagy közvetlenül érint minket. De a halál utáni dolgokra már nemigen gondol az ember.

Túlságosan földi életet élünk, még a halál is túlságosan földi számunkra (a vagyon, örökség, a sír elkészíttetése, a koszorú és a sír milyensége kerül előtérbe). Az viszont már háttérbe szorul, hogy mi lesz a halottal a temetés után, cselekedetei, hite és hitet-lensége alapján mi vár rá. A húsvéti feltámadás arra figyelmeztet, hogy nem csupán földi éveket töltünk (kinek mennyi adatott), hanem lesz halálunk, és lesz a bizonyos feltá-madás, lesz a boldog viszontlátás. És lesz a megítéltetés.

Isten az Ő Fia által megadta számunkra azt az örömet, hogy ne csak nagypéntek kereszthalála, nagyszombat temetői csendje, hanem húsvét új élete, diadalmas feltá-madása is része legyen a mi életünknek, halálunknak és ezek után a mi feltámadá-sunknak. Húsvét arra tanít, hogy ezzel is kell törődnünk, mert ezt az Úristen ugyanúgy adja, mint bármely más testi-lelki ajándékot.

A húsvéti ünnepkör tehát kitágítja a földi életünkről alkotott képet. Megtanultunk munkálkodni, dolgozni, tervezni, boldogulásunk érdekében alapvető dolgokat elsajátí-tottunk, írni, olvasni, pénzt keresni, megélhetést biztosítani. Egy emberi élet alatt mást is megtanultunk: örülni, bánkódni, boldognak lenni, sírni, megtanultuk, milyen a boldogta-lanság, megéreztük, milyen, ha szeretnek, tisztelnek, s milyen az, amikor mi adhatunk szeretetet. Megtanulják az emberek azt is, milyen felemelő és nehéz jó édesanyának és édesapának lenni, hogyan kell munkahelyi kötelességeinket teljesíteni, és még ki tudja elsorolni, mi mindent élünk meg éveink alatt.

De mást is meg kell tanulnunk. Minden nagypéntek nem csupán emlékeztet, hanem tudatosítja bennünk, hogy  van halál. Senki élő boldog-boldogtalan ezt nem kerülheti el. Mindent itt hagy, nem visz magával semmit utolsó földi útja után, csak azt a jót vagy rosszat, amit másoknak adott, amit szívébe és hitébe bezárt. Sokszor megtörténik az, hogy megdöbbenünk, vagy inkább megtanuljuk egy halálesetkor, hogy amikor egy koporsó mellett megállunk, az illető mennyi mindent gyűjtött, mennyi mindenhez ragasz-kodott, és mégis, mindezek nélkül kel hozzátartozónk útra. Mindezek nélkül hív
haza minket Urunk.

De a húsvéti ünnepkör ennél még tovább megy. És jó, hogy továbbmegy, és jó, hogy egy másik ajtót nyit meg  a hívő ember számára. Ez pedig egyfajta reménység. Ez a feltá- madás ténye. Az első húsvét óta tudjuk, hogy ha Krisztus feltámad, akkor a mennyei Atya minket is, az övéit is feltámaszt és halandó testünket halhatatlanságba öltöztetvén által visz az Ő mennyei örök dicsőségébe.

A húsvéti feltámadás és boldog viszontlátás ismét megnyit egy újabb ajtót. Ez pedig Isten utolsó ítélete, amikor  Jézus Király beül az Ő király-bírói székébe és elszámoltat minden élőt és halottat, hívőt és hitetlent. „Eljön ítélni eleveneket és holtakat.”

Krisztus a halált legyőzte. Miért fontos nekünk a feltámadás? Azért, mert az isteni törvény ezen ajtók révén juttat el a végső igazságszolgáltatáshoz. Húsvét óta megtanultuk azt, hogy életünkkel felelünk Isten előtt (ezért is szól a tálentumok példázatával). Nem csak az történik, hogy valaki igyekezett jó emberként élni, javítani hibáin, közben mások kihasználták, eltiporták, és sohasem tudott az igazságáért kiállni. Vannak olyanok, akik a hitükért, Istenért haltak meg. Vannak olyanok, akik egy egész életen át a törvénytelen- ség, a bűn és az igazságtalanság szolgálatába álltak, és mégis hatalmas emberek voltak, tisztelték vagy éppen féltek tőlük az emberek, vannak szentek és vannak latrok. S vannak igazságok, amelyeket eltiportak, és vannak galádságok, amelyek talán soha nem derülnek ki, mert ügyesen el lettek kendőzve.

Tehát sohase legyen isteni igazságszolgáltatás? Ha Jézus nem támadt volna fel, akkor tovább tombolt volna a  kísértő, akkor Jézussal szemben a csatát a pusztító bűn, a sötétség hatalma, az ördög nyerte volna meg. Akkor nem lenne értelme küzdeni minden jóért és szépért. Akkor nem lenne érdemes szépen élni. Akkor nem lenne érdemes hűsé- gesnek lenni. Jézus azonban a halált legyőzte, Isten feltámasztotta Őt. Nem adta át a pusztítónak az utolsó szót, s éppen ezért semmilyen ármánykodást, semmilyen kibúvót, semmilyen kiskaput nem hagy meg.

Kérjük Isten Szentlelkét, hogy a húsvéti feltámadást ünnepelve emlékezzünk meg a tanításról, hogy mi sem maradunk végképp az enyészeté, hanem Krisztusban megeleve-níttetünk, Krisztusban feltámadunk, megítéltetünk, s Isten mennyei országában örökkön élőkké leszünk. Ámen.

Kovács József református lelkipásztor, Kisbábony

+++

 

A Helsinkiben 2012. február 5-én elhangzott igehirdetés

Szóljon az Úr! - Gondolatok böjtre

Igehirdetési alapige:  A 46. Zsoltár »»

Fontos helyre invitál az ige. Ez a hely nem más, mint a nyugalom helye, a csend birodalma, ahol minden elcsitul, hogy egyedül Isten szólhasson.

A nagy emberek életében a csendnek nagy szerepe van: fontos döntések előtt elvonulnak, rövid időre kizárják életükből a kicsinyes kérdéseket, a mindennapok zaját, az apró-cseprő gondokat, a mindennapok lényegtelen dolgait, a felesleges beszédet. Meditálnak, s inkább engedik, hogy szívük-lelkük kitárulkozzon, s buzgóbban figyelmesebben forduljanak az Üzenet felé, Isten felé.

Megkülönböztetünk önkéntes és kényszerű elcsendesedést. Az előbbihez tartozik Jézus példamutatása, mikor negyven nap és éjjel a pusztaságban elvonulva készül messiási munkájára. Utóbbihoz lehet sorolni Illés prófétát, aki többször kényszerül a csendbe burkolózni (Isten a Kérith patakjához menekíti, később egy pusztaságba menekülve gondolkozott élete, küldetése felől), és Saulus történetét, aki Krisztus követőit üldözve találkozik a Feltámadottal, s megvakultan három napon át egy házban bezárkózva csak böjttel és imádsággal él.

Ha az ember egyedül van, még nem azt jelenti, hogy csendben van. Még ha az összes, őt körülvevő gépet kikapcsolja, ajtaját, ablakát bezárja, minden külső zaj forrását megszünteti, megszólal valami más, és az a valami más nem hagyja nyugodni: a belső hang, a szív hangja, annak zakatolása vagy lágy dobogása. Ilyenkor szólal meg a gondolat, a terv, a lelkiismeret, s ezek kopogtatnak a szív ajtaján. Milyen belső zajok nem hagyják nyugodni az embert?

Zúghat és zakatolhat a harag, irigység, fösvénység, bosszú, megbántottság, sértődés, bűntudat, gondok, jövő nélküliség, amelyek mind nem akarják engedni, hogy Krisztus igaz szava, halk hívogatása, szent szeretete elérjen, s megérintse életünket. S pontosan ezért, van olyan ember, aki azért kerüli a csendet, mert nem akar vagy fél találkozni Istennel. Inkább körülveszi magát gépekkel, felhangosítja rádióját, munkagépét, zenelejátszóját és telefonját. Inkább beletemetkezik a munkába, dolgozik éjjel-nappal, vasárnap, s mindennapok elintéznivalójával, a sürgető ügyekkel, a fontos tennivalókkal, az állandó feladatokkal, esztelen szórakozással, féktelen bulival megsüketíti saját magát az Úr előtt. Elbódítja magát itallal, droggal, hűtlenséggel, csak ne kelljen találkozni az Igével, a Szentlélekkel.

Így tesz a világ. El akarja kerülni, hogy találkozzon a teremtő Istenével. Ki akarja zárni Istent életéből, nehogy felébredjen lelkiismerete, nehogy bűnbánata támadjon, nehogy meglássa azt: bizony rossz úton jár. Erre mondja Ézsaiás és Jézus, hogy Isten megvakította ezeket az embereket, mert vakok akartak lenni, megnémította őket, mert nem akartak Istennel beszélni, megsüketítette őket, mert nem akarták meghallani Isten felséges üzenetét.

Mit mond a zsoltár? A világ s az Isten ellen lázadók annyira el akarják kerülni a Lélek csendjét, hogy egyenesen ellentámadásba kezdenek, harcolni akarnak Isten ellen. A zajongó támadók világhatalomba tömörülve, mint zúgó, medréből kilépő haragos tenger el akarnak seperni és pusztítani mindent („háborognak és tajtékoznak vizei, és tombolásától megrendülnek a hegyek” 4.v).  A szentíró fokozza ezt az istenellenes megmozdulást különböző lármát leíró szavakkal: „népek háborognak”, „hegyek omlanak”, „országok inognak”, „megindul a föld”, háború van. Ezt sorolhatjuk magyar nyelvünk sok, a zajt kifejező szavával: zsibongás, nyüzsgés, pezsgés, pörgés, zakatolás, törés, recsegés-ropogás, zúdulás, őrjöngés, dühöngés, stb.

Megdöbbentő az ige érvényessége, pedig korszakok, érák előtt íródott. Beteljesedni látszik, hiszen ma is igaz, hogy a világ el akar fordulni az Úrtól, az istenellenes hatalom minden követ megmozgat, hogy a világot kiforgassa sarkából, s a Mindenható nagyságát megtörje, szavát elnémítsa. Nem kell a csend, nem kell a böjt, a bűnbánat, Krisztushoz való fordulás, sőt háborút visel Anyaszentegyháza ellen. Hogyan?

Például az 1970-es években, Franciaországban 2004-ben megtiltotta az állam azt, hogy a gyermekek az iskolákban imádkozzanak, Szentírást vigyenek magukkal (Romániában is volt ilyen kezdeményezés!). Tessék megfigyelni, hogy a kereskedelmi média tévécsatornáin, még a mesecsatornáin is, rádió hullámhosszain, újságjaiban nincs semmilyen vallásos műsor, cikk, csak játék, kiszavazó sók, szappanoperák, szórakoztatás, ölés.

Az emberi, erkölcsi vagy lelki értékek mindenütt a sárban fekszenek. Folyik a butítás, a szemszúrás, hogy a lélek helyett az okkultizmust, pszichológiát, a wellnesst és a spa-t reklámozzák. Nincs sehol az Úrhoz való fordulás hangsúlyozása. Az újságban minden nap megtalálható a horoszkóp a tizenkét jegy számára, de mellette (Uram bocsá’ helyette) nem fér el kettő sor a Szentírásból vagy híres imádságból. Ez közönséges diszkrimináció az újságot vásárló keresztyénekkel szemben! Már a hazai politikusok is az szajkózzák, hogy az egyház ne szóljon bele a politikába, nem kell élő lelkiismeretnek. Akkor viszont jó volna az egyház, amikor kampányolni kell…

Mit mond Isten az ilyen viselkedésre? Hogyan válaszol ezekre a támadásokra? Először is jelenlétével. Ha akarjuk, ha nem, itt van a világban. Másodszor, az Ő erejének megmutatásával. Isten nagyságához képest szánalmasan kicsi a világ-tenger zúgása, hiszen hogyan is szállhat versenybe a teremtett a Teremtővel? Harmadszor, Isten a harmóniát, a Benne való megnyugvást és elcsendesedést munkálja: „háborúkat szüntet meg”, „íjat tör össze, lándzsát tördel szét, harci kocsikat éget el”. Negyedszer, csendre int! Csendesedjetek el, és tudjátok meg, hogy én vagyok az Isten!

Csendesedjünk el! Mi hallgassunk, szóljon Ő!  Mi némuljunk el, és mi figyeljünk rá!

Ámen. 

Kovács József református lelkipásztor, Kisbábony

+++ 

Karácsonyi prédikáció

TEXTUS:  Ha én magamról tennék bizonyságot, az én bizonyságtételem nem volna igaz. Más az, aki bizonyságot tesz rólam, és tudom, hogy igaz az a bizonyságtétel, amellyel rólam tanúskodik.  (János 5,31-32): 

     Karácsonyi igénk figyelmünket a bizonyságtétel fogalmára és cselekedetére irányítja. Kissé ódzkodunk a „bizonyságtétel”[1] -től, ezt a szektások vagy a rajongók sajátították ki maguknak. Ők könnyebben, látványosabban, sokszor farizeusi módon tesznek bizonyságot az Úr Jézus Krisztusról. A klasszikus polgári keresztyénség diszkrétebben, hangos dobpergés nélkül vallja meg hitét bűnbánatkor, énekben, közös imádságban, vigasztaláskor, örömben és nyomorúságban, a hétköznapi kis és nagy jótettekben. A túlságos önreklámozókat hiteltelennek tartjuk vagy legalábbis gyanakszunk.

      Ugyanígy, a kapitalizmus piacgazdaságában, a fogyasztói társadalom tagjaként megtanultuk, hogy sokszor egy a termék reklámja, más a valóságtartalma (a marketing is elismeri, hogy egy termék nem azért sikeres, mert jó reklámja volt, hanem azért, mert a vásárlók kipróbálták, meg voltak elégedve vele, és tapasztalataik alapján ismerőseiknek jó szívvel ajánlották). Akkor hisszük, ha jó ismerőseink bizonyságot tettek róla. Tehát: nem mind arany, ami fénylik.

      Vajon Jézus igazi reklámszakember? A legjobb marketingmenedzser? Bizonyára így van, ha az, amit reklámozott ma már milliárdok „fogyasztják”, akik pedig meggyőződvén a „termék” hitelességéről, meggyőződéssel vallanak róla.

     Az ízléstelennek tűnő metaforát félre téve, Jézus a textus első mondatában utal a korabeli „versenytársakra”. A hamis próféták (Máté 7,15-20), álmessiások korában hiteltelen lett volna az, ha Jézus - a farizeus útmutatók szokása szerint – megszélesített imaszíjakkal, ruháján megnagyobbított bojtokkal, főhelyeken ülve, atyának és mesternek szólíttatván magát, hosszan imádkozván, látványosan böjtölve, vagy – a korabeli görög-római szokásokhoz híven – a tereken, piacokon, piedesztálon állva (ál)bölcselkedett vagy filozofált volna egész nap.

     Jézusról mások tesznek bizonyságot. És ezek a bizonyságtételek igazak.

     Az első: az Atya. Jézus egész földi élete során tanúskodik Fiáról. A megnyílott égi szózat: „Ez az én szerelmes Fiam, akiben gyönyörködöm” (Lukács 3,22), „Ez az én Fiam, akit választottam, reá hallgassatok!” (Lukács 9,35), MÁS PÉLDÁK:

      A második: az Isten udvartartása, az angyalsereg. Adventben Gábriel angyal beszél Máriának Jézusról: „nagy lesz ő, és a Magasságos Fiának mondják majd, az Úristen neki adja atyjának, Dávidnak a trónját, ő pedig uralkodik a Jákób házán örökké, és uralkodásának nem lesz vége” (Lukács 1,32-33), a mennyei seregek örömmel mondják: „Üdvözítő született ma nektek, aki az Úr Krisztus” (Lukács 2,11).

     A harmadik: Keresztelő János, akinek a szülei is lélekben rátaláltak Krisztusra. Erzsébet így vall: „Boldog, aki hitt, mert beteljesedik mindaz, amit az Úr mondott neki” (Lukács 1,45), Zakariás így szól: „Erős Üdvözítőt támasztott nekünk szolgájának, Dávidnak házából (Lukács 1,67-75). Maga a nagy próféta is bizonyságot tesz Isten Fiáról: „Íme, az Isten Báránya, aki hordozza a világ bűnét! Ő az, akiről én megmondtam: Utánam jön egy férfi, aki megelőzött engem, mert előbb volt, mint én (...), és bizonyságot tettem arról, hogy ez az Isten Fia” (János 1,30.34).

     Negyedik: az emberek. Mária  (édesanyák) szavai: „Szent az Ő neve, irgalma megmarad nemzedékről nemzedékre (Lukács 1,49-50), Erzsébet (reménytelen helyzetűek vagy öregek, lásd fentebb), pásztorok (szegények) a maguk egyszerűségében tanúskodnak: dicsőítették és magasztalták Istent „mindazért, amit pontosan úgy hallottak és láttak, ahogyan Ő megüzente nekik” (Lukács 2,20), királyok (gazdagok): „Eljöttünk, hogy imádjuk Őt” (Máté 2,2), Simeon: „Íme, Ő sokak elesésére és felemelésére rendeltetetett Izráelben, és jelül, amelynek ellene mondanak” (Lukács 2,33), illetve Anna prófétanő: „beszélt róla mindazoknak, akik várták Jeruzsálem megváltását” (Lukács 2,38).

     A harmadik és negyedik csoport számunkra közelibb, emberibb: hús-vér, gyarló emberek – olyanok, mint mi – vallanak az Úrról. Ezeket a szavakat jobban felfogjuk, mert olyanok szájából hangzott, akik a mi körünkből, emberi természetünkből származnak, hasonlóak vagyunk hozzájuk.

     A karácsonyi ünnepkörben a bizonyságtétel ki kell lépjen a Biblia lapjaiból és belépjen az ünneplő ember szívébe. A sok tanúságtétel minket is meg kell érintsen. Ezen a karácsonyon tegyünk bizonyságot a Megváltóról, tehetségünk szerint, jó szóval, jócselekedettel, dicsőítéssel, magasztalással.

Ámen.
 

[1] Az angol és német fordításban: tanúskodás. A román fordításban: vallomástétel.

Kisbábony, 2011. december

Kovács József református lelkipásztor

+++

Prédikáció tanévkezdésre

Textus:  „A bölcsességnek kezdete az Úrnak félelme, és a Szentnek ismerete az  eszesség.”  (Példabeszédek 9,10)

          A hit szemüvegén keresztül szemlélt élettapasztalatok gyűjteménye a Példabeszédek könyve. A Salamon királynak tulajdonított vagy dedikált gyűjtemény a generációk által felismert élettörvényeket summázza és írott formában hagyja az utókorra. A laza szerkezetű könyv fő tárgya a bölcsesség, a bölcsességre való tanítás.

          Mégis, a mai időben már éles különbséget lehet megfigyelni a bölcsességre való intés és az oktatás között. Sokan ez utóbbit helyezik előtérbe az elsővel szemben, illetve erről elvonni a figyelmet. Oktatás alanyi jogon mindenkinek jár – hangoztatják. Óvodák, iskolák, felsőoktatási intézmények szigorúan meghatározott, adatokkal telezsúfolt tanítási módszert követnek – több-kevesebb sikerrel, és közben az oktatás válságáról panaszkodnak. Az „elavult” autoriter (ahol a pedagógus és diák fölé- és alárendelt viszonyban áll) tanítást felváltó „partner” jellegű nevelési ideál (ahol a diák egyenrangú a pedagógussal, és mégis, szabálykötelek kötik gúzsba mindannyiukat) megbukni látszik. Emberi keresések, kísérletezések, statisztikák, okoskodások, amelyek egyre bonyolultabb rendszert képeznek. Megmutatkozik ugyanis a bibliai bölcsesség hiánya. Ezért igaz sokszor a felismerés, hogy a tanárok-tanítók csak tanítanak, leadják a leckét, de nem nevelnek, nem bölcsességet adnak át, de gyakran a szülők sem ülnek le gyermekeik mellé nevelő beszélgetések céljából – ahogy őseink adták át tudásukat utódaiknak.

           Milyen bölcsességre kell itt gondolni? Az emberré nevelés megingathatatlan alapjára, az istenfélelemre. A kezdet kezdetéhez kell tehát visszamenni, ahhoz a megállapításhoz, melyet Salamon is felismert: „A bölcsességnek kezdete az Úrnak félelme.” Ki a bölcs ember? Aki meghallja Isten szavát, aki fő tanítómesteréül az Igét választja, aki a Mestert, Jézus Krisztust követi. Ennek az isteni bölcsességnek a hiányában az ember, bárki – tanár, diák, lelkész – nem lesz okos, csak okoskodó, nem lesz bölcs, csak bölcselkedő, saját magát állítva előtérbe, és az Úr valódi bölcsességét háttérbe szorítva.

          „Hallgasd, fiam, a te atyádnak erkölcsi tanítását, és a te anyádnak oktatását el ne hagyd. Mert kedves ékesség lesz a te fejednek, és aranylánc a te nyakadra.” Ezt megtapasztalva szól így a szentíró az aranynál is értékesebb tanításról, amelyik Istentől származik. És ha ő nevel minket, bölcseknek mondhatjuk magunkat. Tankönyvből, lexikonokból, törvények összefüggéseiből, leírásokból csak száraz adatokat olvashatunk ki, biflázhatunk be és alkalmazhatunk. Mindezek azonban élettelenek maradnak, „zengő érc vagy pengő cimbalom”, ha nem hozzuk összefüggésbe az isteni tudással, Szentlélek megelevenítő, lángra gyújtó munkájával.

          Szeptember 15-e, mint annyi év óta, egy új tanév kezdete, olyan mindegy, hogy hányadik és hol. A lényeg változatlan: „A bölcsességnek kezdete az Úrnak félelme.” Szóljon ez minden diáknak, szülőnek és pedagógusnak, de a lelkésznek is. Induljon mindenki a valódi bölcsesség útján, az istenfélelem útján.

          Ilyen bölcs embert sokat láthatunk: nagyszülőket, szülőket, köztiszteletnek örvendő embereket, nevelőket és papokat, és ezek mind bölcsességre nevelnek: Isten-, nemzet-, vallás-, család-, hazaszeretetre. Ezt csepegtették embertársaik szívébe. Ugyanezt helyezi a Szentírás szívére, elméjére minden bibliaolvasónak, minden hívőnek.

          Ősszel az iskolák megtelnek, a vakációról visszatérő gyermekek visszaváltoznak nebulókká. De nem csak ők kell beüljenek a tanulás padjaiba! Nekünk is el kell foglalnunk helyünket az élet iskolájában, figyelnünk kell hitünk nagy Tanítójára, a Mester Jézusra, aki szólja az ő igéjét. És ahogy egykori őse, a bölcs Salamon király hívogatott a bölcsesség követésére, úgy Jézus sem tett másként, az ő tanítása ugyanis mindeneket felülmúl. Nem emberi bölcsességet szólt, hanem istenit, és ezt kell nekünk is felismernünk az Őt hallgatókkal együtt: „álmélkodik vala a sokaság az ő tanításán, mert úgy tanítja vala őket, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudók” (Máté 6,28b-29).

          Kívánom, hogy a valódi bölcsesség ragyogjon mindenki szívében, erre jusson el mindenki, és általa a valódi istenismeretre. Ámen.

+++

Mennyei Atyánk! Amikor iskoláink újból megnyitják kapuikat, s hívogatják a tanulni vágyókat, akkor ne felejtsünk el mi magunk is beülni újból és újból az Élet iskolájába, a szentírók lába elé, és hallgatni az általuk leírt Üzenetedet. Milyen jó, hogy mint szerető és gondoskodó Atya, nevelsz, oktatsz minket. Az életbölcsesség mellé add a te bölcsességedet, a te félelmedet és áldó szereteted. Add, hogy megtanuljuk és megismerjük a legfőbb Jót, a mi Mesterünket. Szüntelen tudakoljuk az Írásokat, a Biblia üzeneteit.

Az énekköltővel könyörögtünk hozzád mert felismertük, hogy „ ...mily igen drága/ a te igédnek világa,/ mely bölccsé tévén az elemét/ szüli az Úrnak félelmét,,/ gerjeszd fel most indulatunk,/ hogy míg igédre hallgatunk/ végyen bennünk épületet/ a hit, reménység és szeretet,/ tégy bölcsekké, tégy szentekké!”

Áldd meg gyermekeinket, ifjainkat, hogy soha ne lankadjon meg bennük a tanulás és a szorgalom. Keressék ők is a te akaratodat, féljék ők is a te nevedet, járjanak utaidon, és látassék meg bennük a te bölcsességed. Legyenek tanítóik, szüleik, nemzetük és egyházuk büszkesége.

Áldd meg a tanítókat, hogy bölcsességgel, szeretettel és szakértelemmel készítsék gyermekeinket az életre. Áldd meg a lelkészeket, vallástanárokat, akik Szentlelked által nyújtják a te Igéd tanítását a vallásórák, konfirmációi előkészítők, bibliaórák alkalmaival. Segítsd meg a szülőket, hogy viseltessenek türelemmel gyermekeik iránt, felügyelve nevelésüket, és kérve a te áldásodat. Így hallgasd meg kérésünket, felséges Istenünk.

                                                              Ámen

Kisbábony, 2011. szeptember

Kovács József református lelkipásztor

+++

Gondolatok újkenyér ünnepére

Alapige:   Amikor esteledett, odamentek hozzá tanítványai, és így szóltak hozzá: „Lakatlan ez a hely, és későre jár. Bocsásd el a sokaságot, hogy menjenek a falvakba, és vegyenek élelmet maguknak.” Jézus azonban ezt mondta nekik: „Nem kell elmenniük: Ti adjatok nekik enni!” Ők pedig így válaszoltak: „Nincs itt egyebünk, csak öt kenyerünk és két halunk.” Ő pedig ezt mondta: „Hozzátok ide nekem azokat!” Ekkor megparancsolta a sokaságnak, hogy telepedjenek le a fűre, aztán vette az öt kenyeret és a két halat, feltekintett az égre, megáldotta, megtörte a kenyereket és a tanítványoknak adta, a tanítványok pedig a sokaságnak. Miután valamennyien ettek és jóllaktak, összeszedték a maradék darabokat, tizenkét tele kosárral. Aki pedig evett, mintegy ötezer férfi volt az asszonyokat és a gyermekeket nem számítva.  (Máté 14,15-21)

          Amikor kimondjuk, halljuk vagy leírjuk a „kenyér” szót, már nem sok minden mozdul meg gondolatunkban, szívünkben. Már nem jut eszünkbe a köszönet. Nem jut eszünkbe, hogy mennyien és mennyit dolgoztak azért, hogy a boltban válogassunk kényünk-kedvünk szerint. Már az sem jut eszünkbe, hogy milyen folyamatok állnak egy szelet kenyér mögött: szántani kell, vetni, aratni, őrölni, dagasztani, előkészíteni a kemencét, sütni, becsomagolni, a boltokba szállítani.

          Amikor egy szelet kenyeret látunk, már nem jut eszünkbe az sem, hogy Isten kirendelte bőségesen a mindennapi ételt: nemcsak a kenyeret, hanem a gőzölgő levest, a második fogást és a desszertet. Eltelnek olyan étkezési alkalmak, amikor nem jut eszünkbe két Ige: „Orcád verítékével egyed a te kenyeredet” (1Móz 3,19), és „Hálával áldozzál az Istennek!” (Zsolt 50,4.23). Miért is jutna eszünkbe, hisz mindebbe beleszülettünk és beleszoktunk, megdolgozunk mindenért.

          Egy gondolkodásmód tűnik el a szemünk előtt: a mai fiatalság nem tudja, mit jelent kevéssel is beérni. Nem értik sokan ma már, hogy a kenyér, az étel, a jövedelem és a haszon nem cél, hanem eszköz. Eszköz Isten és embertársunk eléréséhez.

          Egy világ tűnik el. Már nem érint meg az a fogalom, hogy Világháború, elhurcoltatás, munkatábor. Ingerküszöbünket meg sem közelítik az idők, amikor az ember krumplihajat evett, bőr nadrágszíjat főzött, őrölt fakérget sütött, moslékkal tengődött vagy éppenséggel éhen halt. Mindezt talán valami amerikai horrorfilmben fordulhat elő, de a valóságban nem. Talán az sem igaz, vagy a média túlzása, amikor afrikai aszályról, csont és bőr, éhség miatt járni sem bíró országnyi emberekről tudósít. És arra sem reagálunk, mikor hajléktalanokat, koldusokat, szerencsétleneket és nyomorultakat látunk a magunk környezetében. Lélekben messze vannak, mindez csak egy a sok hír, információ közül.

          A mi Urunk Jézus Krisztus azonban minden időben emlékeztet a kenyér fontosságára. Az alapige történetéből négy üzenet fogalmazható meg újkenyér ünnepe alkalmából.

          I. Jézus arra emlékeztet minket, hogy ő nem csak lelki eledelt nyújt, hanem testi eledellel is táplál. Igével lelkünket, étellel testünket, hogy mi is tápláljunk másokat testi-lelki eledellel.

          II. Ez a bibliai történet arra is emlékeztet, hogy a mi Urunk megáldja a keveset is. Neki elégséges, ami számunkra kevés. Ő a kevésből előteremti az elégségest, sőt – ahogy a maradékkal tele tizenkét kosár bizonyítja – bőséget is elő tud teremteni. Ami a tanítványok számára kevés, az Jézus számára elég. Ami a tanítványok számára csupán öt kenyér és két hal, Jézus számára az áldás lehetősége. Ami a tanítványok szájából „nincs itt egyebünk”, az Jézus keze nyomán „tizenkét tele kosárnyi” maradék, az ötezer férfi jóllakatása után.

          III. A történet figyelemre méltó mozzanata az, hogy a vendéglátás után összeszedik a maradékot. Miután mindenki megelégedett, jóllakott, összeszedték a maradék darabokat, két tucat kosárnyit. Nem arról van itt szó, hogy magunk után rendet, tisztaságot kell hagyni, bárhol járunk és élünk, hanem inkább az kap ismét hangsúlyt, hogy a maradékot is meg kell becsülni. Külföldi éttermek a kukákba dobják az érintetlen ételt is, mert nem merik a sok szabály miatt árvaházaknak, hajléktalan szállóknak, idősek otthonának felajánlani a maradékot. Engem pedig egy barátom szólított meg, amiért az út menti piacon történő vásárláskor még a porból is felszedegettem az elgurult, de egészséges barackot.

          Elgondolkodtat minket az a történet, amelyik a gyermekeket tanítja értékelni a keveset. Egy legenda szerint Jézus és tanítványa, Péter együtt járt a földön az evangéliumot hirdetni. Aznap tikkasztó forróság köszöntött a két vándorra, s nem volt alkalmuk sehol szomjúságukat csillapítani. Az út porában talált ugyan Péter egy pénzérmét, de azt kevesellvén, eldobta. Jézus viszont felvévén, a legközelebbi település piacán egy kötésnyi cseresznyét vásárolt belőle. Mikor újból továbbindultak, Péter már nagyon szomjas volt. Jézus ekkor észrevétlenül, időnként egy-egy szem cseresznyét ejtett a földre. A tanítvány észrevette a gyümölcsöt, s egyenként hajolt le a szemekért, megtörölte, s így csillapította szomjúságát. Jézus arra tanította ezzel tanítványtársát, hogy a kevés is lehet elegendő, illetve a maradék is lehet áldás más számára.

          IV. Jézus a kenyér megtörésével közösséget teremt. Az ételt, és így a gondoskodását megosztja az emberekkel. Az Úr egy képzeletbeli asztal köré tud gyűjteni mindenkit. Le tudja ültetni a barátot a baráttal, az ellenséget az ellenséggel, az ismerősöket, az idegeneket, a boldogot és nyomorultat. Jézus asztalánál – legyen bár drága, gazdagon megterített asztal, vagy a történetbeli mező füve – eltűnnek a különbségek. Aki Tőle várja a táplálékot, aki Belőle táplálkozik, az már nem riválisként, idegenként, irigyként tekint a másikra, hanem társként, mert Jézusban mindenki egy(enlő). Így van az úrasztalról való táplálkozással: ugyanazt a kenyeret esszük, ugyanazt a poharat isszuk, s így egymással és Jézussal közösséget vállalunk.

          Amikor tehát újkenyér ünnepén kimondjuk a „kenyér” szót, jusson eszünkbe a munka, az áldás, a megelégedettség, az adakozás, a szerénység, a közösség, s a lelki táplálék, amely az örökéletre táplál.                                                                                                                                                                                           Ámen.

Kisbábony, 2011. augusztus

Kovács József református lelkipásztor