Magyar Keresztény Közösség, Helsinki

Megismertük az igazságot, és hittünk Őbenne!

Pataki Levente református lelkész elmélkedései

 
Korábbi elmélkedések itt: Archívum

2017 február 5. 

Kicsoda Jézus?

 23Amikor beszállt a hajóba, követték őt a tanítványai. 24És íme, nagy vihar támadt a tengeren, úgyhogy a hajót elborították a hullámok. Ő pedig aludt. 25Tanítványai odamentek hozzá, felébresztették, és ezt mondták: Uram, ments meg minket, elveszünk! 26De ő így szólt hozzájuk: Mit féltek, ti kicsinyhitűek? Ekkor felkelt, ráparancsolt a szelekre és a tengerre, és minden elcsendesült. 27Az emberek pedig elcsodálkoztak, és ezt mondták: Ki ez, hogy a szelek is, a tenger is engedelmeskednek neki?(Mt 8,23-27) 

Jézus földi szolgálata legelején van. A tanítványok pedig most ismerkednek meg közelebbről azzal, Aki elhívta őket, és Akinek a hívására valami megmagyarázhatatlan oknál fogva, de örömmel igent mondtak. Az első tanítványok az elhívásuk után közvetlenül azzal ismerkednek meg, hogy milyen tanító is valójában a Mesterük. Be kell vallanunk, hogy mint tanító, hamar megnyerte őket. Újdonsült tanítványokként büszkék voltak Jézusra.

Jézus azonban nem maradt meg csupán a beszédnél, hanem lejőve a hegyről, ahol tanított, megmutatta a másik oldalát is. A múlt héten azt láttuk, hogy miként gyógyít meg, hogyan tisztít meg teljesen egy leprás embert ettől a szörnyű betegségtől. A csodának számító gyógyítások itt még nem érnek véget. Sorra, szinte egymást követve olvasunk itt Máténál a különbnél-különb gyógyítási esetekről. Ezeknek a tanítványok mind tanúi voltak.

Nagyon fontos az kedves testvéreim, hogy amikor megismerjük egymást, helyesen ismerjük meg! Vajon ezek a tanítványok helyesen ismerték meg Jézust? Elég hamar rájöttek arra, hogy Mesterük nem egy hétköznapi ember. Ahogyan tanított, ahogyan az elesettekhez lehajolt, ahogy visszaadta az embereknek a reménységet, ahogyan gyógyított, ahhoz nem volt hasonló senki sem. Ennek ellenére sokakban ott motoszkált egy kérdés: kicsoda ez az ember? Egy ember, aki feltétlen fel akarja magára hívni a figyelmet, vagy egy csodatevő rabbi, netalán egy isteni hatalommal felruházott próféta, vagy egy karizmatikus vezető?

Amikor Jézus ezekre az emberi kételyekre válaszolt, mindig az igazságot mondta: Én az Isten Fia vagyok. Ez természetesen sokak számára döbbenetet, mások számára pedig egyenesen botránkozást jelentett. Nem tudták megemészteni ezt a bemutatkozást.

A világ teljes egésze ma sem tudja Őt így elfogadni. Ki tudja hányan kérdezik még ma is, kételkedők, pogányok, vagy éppen keresztyének: kicsoda ez a Krisztus.

Máté is egyértelműen arra mutat itt rá ebben a történetben, hogy Jézus Úr a természet erői felett. Sőt Ura a teremtett világnak. Ott a viharos csónakban találkozik a két természet, az emberi és az isteni. Milyen fontos nekünk, a világnak, hogy Aki ott ül a csónakban a gyógyítások után az egy ember. Mit is tesz Jézus? Miről olvasunk itt? Alszik. Miért alszik? Mert hosszasan rendelt, egyik beteget hozták a másik után, s mivel kimerült e hosszas gyógyítás után, s mert este is volt, így fizikai teste kifáradt és ennek következtében elaludt.

Amikor felköltik a tanítványok a kimerült Mesterüket, mert a csónak már majdnem elsüllyedt a hatalmas hullámok miatt egy hihetetlen dolog játszódik le a szemük előtt: felemelkedik a billegő csónakban és azt olvassuk, hogy ráparancsol a szélre: hallgass, némulj el!

Egy pillanat alatt a fizika törvényei megváltoznak. A Mester még csak meg sem inog a jobbra-balra düledező csónakban. Még víz sem éri Őt ebben a hatalmas viharban. Nagy hirtelenséggel minden elcsendesül. Ez kérem a döbbenet csendje is egyben. Krisztus az Úr a természet erői felett. Vajon ott és akkor mi járhatott a tanítványok fejében? Eszükbe juthatott népüknek, atyáiknak története, akiket száraz lábbal vezetett át Isten a Vörös-tengeren?

Ha valaki egyetlen szavával kisimítja a háborgó tengert, akkor ki lehet más az illető, mint Isten maga? De ezek a tanítványok honnan tudják mindezt?

Tanította nekik Jézus, hogy Ő az Isten Fia? Természetesen, de itt beveszi őket az élet sűrűjébe és kint, a nyílt vízen, nem a zsinagóga padjai között mutat rá minderre! Az ember a tapasztalataiból sokkal jobban tanul, mint ha elméletben hall csupán dolgokról, vagy éppen Isten hatalmáról.

Az ember a próbáiban sokkal jobban megismeri Isten hatalmát, mint itt a padokban hallgatva mindezekről az igehirdetést. Amikor ténylegesen megragad, ténylegesen odajön hozzám, amikor valóságosan is megszabadít mindez talán kitörölhetetlenül az életem részévé válik.

Miért szálltak csónakba, ha úgy tetszik hajóba a tanítványok? Egy esti vízi sétára vágytak vajon, vagy halászáshoz támadt kedvük? Egyik sem. Ki tervezte el akkor ezt az utat? Jézus!

Vajon Aki Ura a tengernek, a természetnek, az egész világnak, tudja, hogy mikor lesz vihar? Fokozzuk még a kérdést azzal, hogy vajon Jézus akarta a vihart? Ez azért már elég kemény, nemde? Jézus ezt az egészet előre eltervezte. De vajon melyik ér többet az ember életében, az a néhány perces, vagy órás megfeszített rettegés, munka, kétségeskedés, hogy mi tévők legyünk, vagy pediglen az a megnyugtató felismerés, hogy a mi Mesterünk az Isten?

Sok minden függ attól, hogy mikor kérdezzük mindezt, amikor éppen merjük a vizet, vagy amikor tele vagyunk rettegéssel és meggyőződésünk, hogy már nem megyünk haza a családhoz vagy pedig már a vihar után vagyunk. Fontos, hogy tudjuk: Jézus az Isten Fia!

Milyen furcsa, hogy mindezek közbe egy kemény szemrehányást intéznek Jézushoz: te nem törődsz vele, hogy elveszünk?

Mondd, kaptál már szemrehányást valakitől, ami nagyon érzékenyen érintett? Gondolok itt elsősorban a jogtalan szemrehányásokra? Milyen rosszul esik az embernek, amikor ilyet hallunk, hogy nem törődsz velem, nem szeretsz engem?

Persze lehetne itt azzal magyarázni a történteket, hogy az életveszélyes helyzet hozza mindezt ki a tanítványokból. Az Isten Fiától ezt kérdik: nem törődsz azzal, hogy elveszünk? Pont Neki teszik fel ezt a kérdést, Aki később azt mondja: az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa azokat, akik elvesztek. Mit érezhetett Jézus? Persze nem ez volt az utolsó ilyen eset.

Miért van Jézus a csónakban? Azért, hogy megkeresse az elveszetteket. Nekünk, bűnösöknek nem volt más esélyünk csak az, hogy az Isten Fia leszállt mennyei dicsőségéből, hogy beszállva süllyedő élet-hajónkba megmentsen bennünket.

Kellett a vihar ahhoz, hogy a tanítványok az ismeretben egy kicsit előrébb jussanak. Életünk során kétféle vihart élhetünk meg. Az egyik, amikor Jézus szervez számunkra vihart, a másik, amikor hagyja, hogy egy vihar a miénk legyen. Ezek azonban azért vannak, mert általuk szeretne valamit Isten elérni bennünk.

A vihar másik elnevezése a próba. Ki az közülünk, aki valaha is arra kérte volna az Urat, hogy adjon neki valamiféle próbát, hogy elmélyültebben higgyen Benne? A zsoltáros ezt kéri: próbálj meg engem, hogy nem járok-e téves úton és vezess engem az örökkévalóságnak az útján! (139 Zsolt)

Vajon ki tudod ezt mondani a zsoltárossal? Nem, legtöbben menekülünk a próbák elől, ha tehetjük.

Itt mintha az egész vihar miatti riadalom csupán egy szempillantásig tartana, de a mi életünkben nem egyszer megtapasztaltuk, hogy Isten sokszor elvitt, vagy elengedett egészen a szakadék széléig bennünket. Bármilyen nehéz is ilyen helyzetekben mérlegelni a dolgokat, Isten minden próbát az érdekünkben enged meg rajtunk.

Vajon a viharban, amit az Úr szervez számunkra, ott van velünk Isten? Vajon a kórházba elkísér bennünket, vagy ott van gyászunkban mellettünk? Mindenüvé elkísér!

Minden próbát azért ad, hogy jobban és igazán megismerjük Őt.

Vannak olyan próbáink is, amit nem Ő szervez számunkra. Néha a bűneink hatalmas vihart okoznak, szinte belepusztulunk a saját viharjainkba. Vajon a magunk okozta viharokban magunkra hagyna az Úr, hogy oldjuk meg, hozzuk helyre, amit elrontottunk? Nem, Ő akkor is velünk tart, amikor mi keressük és okozzuk a viharokat. Hála Istennek, hogy magunk szerzete viharokban nem hagyott magunkra. Mekkora kegyelem ez?

Elcsendesedett a tenger. Minden békés. Milyen jó lett volna megúszni Jézus kérdését: miért féltek kicsinyhitűek? A történet végén viszont ott van ez a tüske, ez a kényelmetlen mondat: miért féltek?

Féltünk már ebben az életben? Rettegtünk már valamitől, sírtunk már, mert elveszítettük a reménységünket? Azt hiszem legtöbben mindegyik kérdésre igennel válaszolunk. Nem úgy mentünk tovább a történtek után, hogy lapoztunk egyet, hanem reánk kérdett Mesterünk: miért félsz? Mielőtt pedig megmagyarázhatnám, hogy miért félek, gyorsan oda teszi Jézus ezt a jelzőt: kicsinyhitűek!

János írja: a teljes szeretet kiűzi a félelmet. Milyen a te szereteted Isten iránt? Ha félsz, akkor még nem teljes, lehet, hogy jó úton haladsz, de még nem szereted teljesen Őt, mert ha teljes szívből szeretnéd, elűzné minden félelmed.

Volt értelme ennek a viharnak, amiről eddig hallottunk? Mindaddig van értelme, ameddig el nem jutunk a teljes Isten-ismeretre.

2017 január 29.

Mustármagnyi hit

1Amikor lejött a hegyről, nagy sokaság követte őt, 2és íme, odament egy leprás, leborult előtte, és ezt mondta: Uram, ha akarod, megtisztíthatsz. 3Jézus kinyújtotta a kezét, megérintette őt, és ezt mondta: Akarom. Tisztulj meg! És azonnal megtisztult a leprától. (Mt.8,1-3)

Jézus földi szolgálatáról szóló beszámolók rendjén a nagy lélegzetvételű Hegyi beszédet követően olvasunk először konkrét gyógyításról, ahol az evangélista megjegyzi, hogy az első ilyen eset egy leprás teljes megtisztulása volt. Ez a mozzanat áll a mai igehirdetés középpontjában. Mielőtt azonban elkezdenénk a történtekre fókuszálni, időzzünk egy keveset az előzményeknél.

Máténál három fejezet foglalkozik Jézus nagy tanításával, a Hegyi beszéddel. Közvetlen előtte említi meg Máté azt, hogy miként indult el Jézus földi pályáján. A színre lépés a Jordánnál kezdődött a bemerítkezéssel, majd folytatódott az első nagy ütközettel, a pusztai megkísértéssel. Ezek voltak Jézus földi szolgálatának hivatalos belépői.

Ezt követték a tanítások, az első tanítványok elhívása, majd a gyógyítások. Jézussal tehát a nagyközönség először úgy ismerkedik meg, mint Aki meghirdette az Isten országának eljöttét. Magyarán Jézus először nem gyógyítással, hanem igehirdetéssel hívja fel magára a figyelmet.

Jézus szavainak súlya van, sőt ahogy azt a tömeg érzékeli, hatalma is. Izráel eddig is hallott már tanítást, de egyik sem volt hasonló ahhoz, ahogyan Jézus tanított. Máté a következő szót használja annak kifejezésére, hogy mit érzett a tömeg a hegyi beszéd után: álmélkodtak. Az eredeti szöveg értelmében így lehetne visszaadni mindazt, amit Jézus beszéde eredményezett: megdöbbentette, megrendítette, bámulatba ejtette, elbódította, nyugtalanította őket. Vajon ma is megtörténik mindez velünk, amikor Jézust hallgatjuk, vagy reánk már nincs ekkora hatással?

Miért mondtam el mindezt? Elsősorban azért, mert a leprás története azzal kezdődik, hogy amikor Jézus lejött a hegyről nagy sokaság követte. Nem szeretnék elmenni észrevétlenül e megállapítás mellett, mert úgy érzem egyáltalán nem másodlagos. Ha az lenne, az evangélista nem tartotta volna fontosnak megjegyezni mindezt.

A bámulatba ejtett tömeg egyelőre nem tud elszakadni Jézustól. Nem csoda, hiszen kényes dolgokat is érintett tanításában. Gondoljunk csak a törvény messiási értelmezésére. Olyan ajtókat nyitott ki itt Jézus, amiről eddig az embereknek nem volt tudomásuk. Új megvilágításba helyezte a Törvényt.

Az adakozás, imádság vagy böjt kapcsán pedig olyan dolgokat tárt fel, amivel mintha a farizeusokról szerette volna lerántani a leplet. Meg is volt a böjtje a továbbiakban mindezeknek Jézus farizeusokkal való viszonyában.

Kétség kívül a hegyi beszéd lényege a keresztyénség eszenciája. Bár magasra teszi a mércét, amit követőinek meg kellene ugraniuk, de itt mégsem azt tapasztaljuk, amivel később majd szembesülnie kell az Isten Fiának, hogy kemény beszéde miatt, sokan hátat fordítanak Neki, hanem arról olvasunk, hogy nagy tömeg követte őt. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy ez itt még nem a teljes elköteleződést jelenti, hanem sokkal inkább azt, amit az előbb említettünk: Jézus bámulatba ejtette a hallgatóságát, akik nagy számban utána mentek, mert kíváncsiak voltak a folytatásra.

A folytatás. Jézus nem csupán tanít, nem csupán beszél, hanem cselekszik, gyógyít, ez esetben szabadít. Nem marad fenn a szószéken, hanem lejön a hegyről, lejön a magaslatról, alászáll hozzánk, nyomorultakhoz, betegekhez, tisztátalanokhoz, hogy segítsen. Isten Igéje ma is cselekszik, nem csupán szól, megszólít.

Figyeljük meg a történet főszereplőjét. Egy leprás, tisztátalan, ott és akkor gyógyíthatatlan, reménytelen, kirekesztett ember aki, lassan de biztosan várja a halált. Vagy mégsem?

Jézus megjelenése reményt hoz, kimozdít halálra ítéltségünkből illetve elszigeteltségünkből. Itt ez a leprás, akiről Máté azt írja: odament, leborult és megszólította Jézust. Pedig a törvény értelmében az ilyen tisztátalan és fertőző betegnek távol kellett magát tartania az emberektől, s ha esetleg szembe találta magát valakivel, akkor egy csengettyűvel és hangos kiáltással kellett a veszélyre felhívja a közeledő figyelmét, így kiáltva: tisztátalan!

Hangsúlyos itt az, hogy nem Jézus közelít hozzá, Ő csak lejön a hegyről, alászáll a szükséget szenvedőkhöz, hanem a reményvesztett, gyógyíthatatlan ember áll oda Krisztus elé.

Szentlelke által Jézus ma is ott van a reményvesztettek közelében. Nagy kérdés, hogy el tudunk-e indulni feléje, oda tudunk-e menni Hozzá, le tudunk-e borulni Előtte, és végül meg tudjuk-e szólítani Őt? A gyógyulásunk függ mindezektől!

Feltűnő itt számomra az is, hogy semmit nem olvasni a tömeg reakciójáról. A leprát nem lehetett elkendőzni, mert sajnos nagyon látványos betegség volt. Mégsem tör ki tömeghisztéria. Jézusnak nem kell senkit sem megnyugtatnia. Mintha hirtelen az előző kép – nagy sokaság követte Őt – egy intim belső együttlétre zsugorodna. Az ember ebben a találkozásban már el is feledkezik a nézőközönségről. Szinte lélegzetvisszafojtva szemléli ezt a különös találkozást.

Az Orvost szemléljük, aki betegségeinket viselte. Mi indíthatta útnak ezt a reményvesztett embert? Elég nehéz erre a kérdésre válaszolni. Jézust nemigen ismerhette. Elég nagy valószínűséggel azt is megállapíthatjuk, hogy lemaradt a hegyi beszéd élményéről, mert tisztátalan lévén nem mehetett ekkora tömeg közé a törvény értelmében.

Máté úgy számol be erről az eseményről, hogy ő az első leprás, az első komoly betege Jézusnak. Nem hallunk ennek előtte semmit sem arról, hogy valakit sikerült volna már meggyógyítania ebből a halálos kórból. Egy dolgot lehet ebből kiolvasni. Szeretett volna meggyógyulni, mint minden súlyos beteg és még nem veszítette el minden reményét. A remény hal meg utoljára – szoktuk mondogatni.

Krisztusban pedig megérezte a hatalmat. Az egyik oldalon olyan emberek állnak, akiket Jézus bámulatba ejtett a tanításával, a másik oldalon egy olyan ember áll, aki az egészből mit sem hallott, de Benne látja egyetlen lehetőségét az új életre. Elgondolkodtató kép nemde?

Ott vagyunk mi, akiket sokszor bámulatba ejt egy-egy igehirdetés, de amint hullámok veszik körül életünket kiderül, hogy csak élmény-keresztyének vagyunk, akik még nem tudták élő hittel elfogadni azt, ami lebilincselte őket. A másik oldalon pedig ott van az, aki nem volt ott a hegyen, de reményvesztettségében leborul előtte és így szól: Uram, ha akarod, megtisztíthatsz!

Vajon hányan tudunk mi, igehallgató közönsége Jézusnak így leborulni Urunk előtt, arra kérve Őt, hogy megtisztítson? Bizonyos értelemben mind fertőzöttek vagyunk, bűnben fertőzöttek. Lemondtál már arról a lehetőségről, hogy van Valaki, aki ebben az életben kimoshat téged bűneid leprájából?

Ha akarod Uram, te megtisztíthatsz! Nem az a kérdés, hogy utána tudod-e mondani, hanem az, hogy hittel tudod-e mindezt kérni Tőle?

Jézus kinyújtotta a kezét, megérintette és ezt mondta: akarom! 

Máté most is hallgat. Bosszantó! Pedig minden bizonnyal ezzel csak annyit akart jelezni felénk, hogy itt nem a kétségbeesetteken van a hangsúly, akik talán felkiáltottak: megérintette, most mi lesz, Ő is tisztátalanná lett?

De ha már ezt felhoztam, válaszolok is erre a felvetésre: igen, tisztátalanná lett, mert amikor Isten Fiában kinyújtotta a kezét és megérintett bennünket, magára vette a világ minden bűnét, betegségét, tisztátalanságát, hogy elhordozza azt és felcipelje a keresztfára így békítve ki az embert Istennel.

AKAROM! Isten akarja a te gyógyulásod, Isten szeretné, hogy ne légy reményvesztett, tisztátalan életű, kirekesztett a bűn által. Neked csak az a dolgod, hogy elindulj felé, leborulj előtte, életed Urának tekintsd Őt és átadd magad Neki, hogy rendelkezzen életed felett. Merd Reá bízni az életed.

Mikor várható a gyógyulásod? Egy nagy betegségből a felépülés mindig hosszú idő, itt azt olvassuk: a lepra azonnal letisztult róla. Amint megléped, amit ez a reményvesztett is meglépett, azonnal megtisztulsz Általa. Ne hezitálj, indulj, borulj le Előtte és kérjed, hogy segítsen. Hidd el, hogy van hatalma!

2017 január 15. 

Az év műtétje

 26Új szívet adok nektek, és új lelket adok belétek: eltávolítom testetekből a kőszívet, és hússzívet adok nektek.(Ez.36,26)

 Az év autója. Az év tortája. Az év színésze. Az év filmje. Az év dala. Az év divatja. Az év színe…ilyen és ehhez hasonló címszavakkal találjuk magunkat szembe, amikor a nagyvilág híreit mustrálgatjuk. Ezek a dolgok egyáltalán nem befolyásolják életminőségünket. Nem függ tőlük az életünk. Vajon mi a helyzet az „év igéjével”? Ennek sem lenne semmi kihatása az életünkre? Észrevétlen megyünk el mellette?

Sok féle bibliaolvasó kalauz lát manapság napvilágot. Én most a Német Evangélikus Egyház által kiadott Losungen-ből vettem az év igéjét, s ezt szeretném most nagyító alá helyezni, hogy megértsük, mi lehet ez ige által Isten hozzánk szóló üzenete így, az újesztendő elején.

Ezékiel könyvét lapozva az ember sok olyan közös vonásra figyel fel, ami sajnos nem csupán a korabeli, hanem a mai társadalmat is egyaránt jellemzi. Mi ez a közös vonás? Az embernek az egy, örök, igaz Istentől való elidegenedése és a bálványozás vagy bálványimádat kérdése.

Izráel életében nem egy olyan időszak volt, amikor a szó szoros értelmében játszottak a tűzzel. Akár csak egy gyermek, aki figyelmen kívül hagyja az állandó figyelmeztetéseket, úgy élt a zsidóság is, akik fittyet hánytak Isten hírnökeire. Ebben a tekintetben sajnos hasonló a mai helyzet is, amikor az Egyház és annak elhívott szolgái valóságos szélmalomharcot vívnak azért, hogy a nép figyelmét felkeltsék és Istenre, valamint az Ő útmutatására irányítsák. De kit érdekel ma Isten véleménye és akarata? Néha olyan érzésünk támad, hogy nem sokakat. És lehet, hogy néha, én sem vagyok ez alól kivétel, mert bizony vannak olyan figyelmeztetései Istennek, amit néha napján én sem akarok meghallani vagy megérteni. Ezek szerint mind játszunk a tűzzel. De vajon meddig még?

Ezékiel is beáll azok sorába, akik azt a feladatot kapták, hogy legyenek Istennek szócsövei és figyelmeztessék a népet. No, nem ő választja mindezt, nem önjelölt. Őt is Isten választja ki.

Ezékiel, hogy Isten üzenetét átadhassa a népnek, a lehető legfeltűnőbb formáját választotta a figyelemfelkeltésnek. A próféciás könyv ezzel a nem mindennapi kijelentéssel kezdődik: láttam az Urat!

Az Ószövetség népe számára elég bizarrnak tűnhetett ez a prófétai kijelentés, hiszen ők abban a hitben nőttek fel, amit maga Isten is kihangsúlyozott: Őt soha senki sem láthatja.

Vajon olcsó és bugyuta próbálkozás volt ez Ezékiel részéről? Ma sem tudnánk mit kezdeni egy olyan emberrel, aki hangját felemelve, eszeveszett kétségbeeséssel próbálná felhívni a nagyközönség figyelmét arra, hogy ő látta az Istent és személyesen beszélt Vele. Kit érdekelne ma, hogy mit mondott az Isten neki? Előbb tartanánk az illetőt elmeháborodottnak, mintsem, hogy érdeklődjünk az üzenet felől. Minden bizonnyal ez ott és akkor sem volt másként.

Nem volt hálás feladat a prófétáké, akiknek arra kellett figyelmeztetni a népet, hogy ha nem hallgatnak Istenre, elpusztulnak. Az idők során ez a megbízatás semmit sem változott. Ma is hasonló falakba ütközik az, aki Istenről szeretne beszélni az embereknek, és nem fog sok népszerűséget kivívni magának azzal, hogy azok pusztulásáról beszél, akik figyelmen kívül hagyják Isten útmutatását.

Ezékiel kiáltása süket fülekre talált. Bekövetkezett az előre megláttatott pusztulás és tragédia, a babiloni fogság. Az elnyomás egyre erősebb lett, Jeruzsálem és a templom napjai meg voltak számlálva. Mint minden büntetés, úgy a babiloni fogság is egy eszköz volt Isten kezében, amivel nevelni akart. Ha néha a nevelési eszközeink kudarcot vallanak, akkor drasztikusabb eszközökhöz nyúlunk. Ezt tette Isten is. Már jó időben megmondta szolgájának, hogy hiába fog bekövetkezni ez a pusztulás, mert ettől nem fog a nép kőszíve meglágyulni. Ettől eltekintve, a próféta nem adta fel a harcot még a fogságban sem, hogy hirdesse népének Isten akaratát.

Amiről itt olvasunk, az úgy hangzik, mint egy orvosi beavatkozás. Szívműtétről hallunk. Az orvos maga Isten, a beteg Izráel népe. A diagnózis: kőszívűség. Ha valakire azt mondjuk kőszívű, az ilyen ember érzéketlen, nem tud szeretni, legfeljebb önmagát vagy már azt sem. Azt mondjuk az ilyenre, hogy szívtelen és lelketlen.  

Valahogy így látja Isten az ő népét, akiket hiába próbált észhez téríteni, amikor még kis odafigyeléssel meg lehetett volna menekülni a csapástól. Bár van szívük, de mégsem éreznek semmit Uruk iránt, hiábavaló bálványok után futnak. Ebben a futásban, rohanó életben pedig egyre lelketlenebbé lesz mindenki. Ha akarna sem, tudna már ebből a „betegségből” kigyógyulni a nép. Túl messzire mentek. Olyan ez, mint egy előre haladott betegség, amit az elején még meg lehetett volna akadályozni, hogy súlyosbodjék, de egy bizonyos ponton túl már életveszélyessé válik. Ahova ez a nép jutott, az már életveszélyes állapot. Azonnali beavatkozásra van szükség vagy a páciens meghal.

Az orvostudomány számára sokáig a szívátültetés elképzelhetetlen volt. Nagyon sokáig kellett várni, míg sok kísérlet és kutatás után, pontosan ötven évvel ezelőtt megtörténhetett az első szívátültetés. Óriási áttörést jelentett az első sikeres műtét, aminek alanya sajnos nem élvezhette sokáig az új szívet. 18 napot élt csupán az új szívvel.

Vajon ennek az Isten által végzett szívátültetésnek is hasonlóan nagy a kockázata?

Az, Aki itt kezébe veszi a szikét és műtétre szánja el magát, minden élet Ura. Övé minden hatalom mennyen és földön. Vajon mit mond ma Isten, amikor látja a saját pusztulásába rohanó világot és benne az embert? Az utolsó idők jelei mutatkoznak meg abban a lelketlenségben és keményszívűségben, ahol lassan már hiánycikké válik a szívjóság, alázat, türelem, áldozatkészség, hűség, értelem, jóindulat, hit, remény, szeretet.

Ezek helyett egyre inkább uralomra tör az emberek életében az önzés, önteltség, türelmetlenség, mohóság, hűtlenség, értelmetlenség, értéktelenség, rosszindulat, és a szívbéli butaság, szeretetlenség, hitetlenség. Vajon merre haladunk ebben a világban és ki segít rajtunk, ha életveszélybe kerülünk saját hibáinknak köszönhetően?

Ma sem lehet más reménységünk, mint az az Isten, Aki egykor, a kemény lecke után megkegyelmezett egy maroknyi népnek. Azonban ügyeljünk arra, hogy a kegyelem nehogy indok legyen arra, hogy tovább játsszuk veszélyes játékunkat.

Istent nem lehet szeretni és tisztelni csak teljes szívből. Erről beszél Jézus, amikor összefoglalja a Parancsolatokat: „szeresd az Urat, a te Istenedet, teljes szívedből, teljes lelkedből, és teljes elmédből.” Így szereted Őt, teljes szívedből és lelkedből?

Az ember képtelen ezt teljes valójában megvalósítani, mert a szíve gonosz. Próbálkozunk ugyan, de számtalan esetben kudarcot vallunk. Ez nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem tudunk szeretni senkit sem, hanem sokkal inkább azt, hogy a mi szeretetünk nem tud kiteljesedni, teljessé lenni, amíg Isten el nem végzi ezt a beavatkozást.

Isten tüze a szeretet tüze, nem akarja az ő népének pusztulását. Ezért ígéri itt meg, hogy Ő maga végzi el az életmentő beavatkozást. Ez az ígéret Jézus Krisztus által teljesedik be.

Ha valakinél szívátültetést végeznek el, akkor mindenekelőtt szüksége van egy donorra. Magától értetődő, hogy az illető donor azért, hogy szívét odaadhassa, felajánlhassa, az életével fizet. Nyugaton már ismert az a gyakorlat, hogy az emberekkel aláíratnak egy nyilatkozatot, miszerint ha baleset éri és meghalna, a szerveit felhasználhatják, más, beteg emberek megmentésére.

Egy ilyen műtét rendszerint igen költséges. Nem mindenki engedheti meg magának. Ebben az esetben minden költséget az Orvos áll. Krisztusban a szívét adja nekünk és az Ő lelkületét, lelkét. Miért? Hogy ne kelljen örökre meghalnunk, felment bennünket a haláltól.  

Kérjük és énekeljük együtt: „Új szívet adj, Uram énnekem, új szívet adj, én Istenem. Amely csupán, csak te érted ég, s véled jár szüntelen, csak véled szüntelen.”